A musztáng egy kistestű, erős testfelépítésű lófajta, amelyet az Észak-Amerikába behozott spanyol lovak elvadult utódjának tekinthetünk. Az óriási területeken önállóan szaporodó egyedekről nem lehet konkrét fajtaleírást adni. Vannak állományok, amelyekre erősebben hatottak az angol telivér, a quarter lovak, de kevés vérvonal alakult ki a változékonyság következtében.

A középkori Spanyolországban a legnagyobb nyájak birtokosai Mesta (Honrado Concejo de la Mesta de Pastores ) név alatt egyesületbe tömörültek. Az 1273-ban létrejött intézmény, a több milliós vándorló merinó juhállomány (Merinos transhumantes) legelőváltós ( télen a déli, nyáron az északi tartományokban legeltek) tartására a spanyol királyoktól a legeltetés helyére és utak kijelölésére 1858-ig privilégiumot élvezett. Így a Mesta tagjainak juhai a vándorélet következményeként hatalmas területeket bejártak. A Mesta szervezet spanyol elnevezése a latin "animalia mixta" (kevert állatok) kifejezésből ered. A musztáng név a spanyol mesteño szóból ered, melynek jelentése vad, elkóborolt, gazdátlan, csavargó. A la mesta kifejezés magyarul annyit tesz, mint mindenkihez és senkihez sem tartozik . Más források szerint az angol mustang szó a mexikói-spanyol mestengo szóból ered, mely a spanyol mesteño szóból származtatható, melynek jelentése a Mesta kiterjedt intézményében tartott és elkóborolt jószág. A „Musztáng” név, a lófajta szívóssága, kecsessége és függetlensége miatt a nagy teljesítményű gépek és sportkabalák körében világszerte népszerű lett.

Az Amerikában őshonos lovak kihalása után több tízezer évig nem volt ló a földrészen. Először a spanyol Cortez 1519-es mexikói partraszállásakor találkozhattak az őslakosok lovakkal. 1541-ben a spanyol Coronado-expedíció is lovakkal érkezett és sokáig úgy gondolták, hogy a musztángok az ő elcsatangolt lovainak leszármazottai. Valószínűleg a legelső musztángok az 1500-as években Mexikóba hozott spanyol lovaktól származtak, amelyeket a telepesek tartottak. Csere és lólopások útján kerültek indián kézre. Ezen lovak közül némelyek elszabadultak és elvadultak és így gyorsan elterjedtté váltak Északnyugat-Amerikában. Az 1800-as évek közepétől a fehér telepesek elkóborolt vagy nagy számban kinn tartott lovai frissítették a génállományt. Sok farmer télen kiterelte az állatokat, majd azután ismét befogta őket vagy más musztángokat, amikor a tavasz beköszöntével ismét szükség volt rájuk. Néhány farmer úgy növelte a helyi ménest, hogy lelőtte a domináns csődört és importált csődörrel helyettesítette azt. Ezek a változtatások különösen a száraz területeken voltak hasznosak, ahol a ménesek a száraz évszakban elkülönültek és beltenyészet alakulhatott ki. 1900-ra már körülbelül egy millió vad musztáng élt Észak-Amerikában. A musztángok jó erőforrásnak bizonyultak, mivel befoghatták és használhatták vagy eladhatták őket (különösen katonai célokra), illetve táplálkozási célokból vágták le a lovakat, később inkább állateledelnek. Kártevőknek tekintették őket, mivel elették a marhák elől a takarmányt. 1900-tól a musztáng populáció drasztikusan lecsökkent. Napjainkban, a vadon élő musztáng populáció nagysága 40.000 és 100.000 közé tehető, melynek körülbelül fele Nevadában él. Pár száz vad musztáng él még Albertában és Brit Columbiában.